Sokáig azt hittem, a szerelem majd rendet rak. Majd jön egy „jó ember”, aki kisimítja a zűrjeimet.
Aki nem bánt, nem tűnik el, nem ijed meg, ha sírok,
és nem hallgat el, ha kérek valamit.

Aztán rájöttem: ha belül káosz van, nem lesz az a partner, aki kívül békét tudna teremteni.

A szerelem nem terápiás segédeszköz.
Nem nyugtató.
És főleg nem válasz egy olyan kérdésre, amit még magadnak sem tettél fel.

Úgyhogy innen indulunk: nem a másikhoz, hanem vissza magamhoz. A többi majd abból alakul.

Ha belül káosz van, kívül nem lesz harmónia.

Ez az a mondat, amit először még egy kicsit sértésnek érez az ember. Mert mi az, hogy „velem van a baj”? Én próbálok szeretni, elérhető vagyok, adok, nyitott vagyok – és mégis mindig én maradok le a végén.

De aztán egyszer csak megérted: semmi baj nincs veled, csak még nem vagy kapcsolatban magaddal.

Csak azt tudod, hogy "valamire" szükséged van, de nem tudod, mire.
Nem tudod, mi fáj, csak hogy fáj.
Nem tudod, mit kérnél, csak némán reméled,
hogy a másik majd „magától” megérzi.

És ez nem gyengeség – ez tanult működés. Csak most már lehet máshogy.

Mert ha te tudod, hogy ki vagy, mit érzel, mire vágysz, hol a határod – akkor nem kell a másiktól elvárni, hogy kitalálja. És ami a legfontosabb: nem fogod összetéveszteni a vágyakozást a szeretettel.

Elég, ha a saját határaidat tiszteled.

Hányszor akarunk „javítani” valakin?

Vagy terelgetni, finoman irányítani, jelezni, hogy „így lenne jobb”? Mert ha ő megváltozna, akkor minden jobb lenne.

Akkor nem fájna, nem hiányozna, nem éreznénk magunkat kicsinek, kevésnek, háttérbe szorítva.

Pedig nem a másikat kell szabályozni. Csak magunkat kell érteni – és képviselni.

Ez a felnőtt működés: – hogy tudom, mi fáj – hogy elmondom, mit szeretnék – és hogy ha nem hallják meg, akkor nem hisztizek – hanem lépek.

A határhúzás nem ultimátum. Nem büntetés. Hanem önszeretet gyakorlati formája. A kapcsolatokban, de akár már önmagaddal szemben is.

Mi az a mondat ebből a háromból,
amit szeretnél már végre érezni – nem csak érteni?

Írd meg. Nem tanulságokat gyűjtünk – hanem felismeréseket. És az első lépés mindig az, hogy kimondjuk: most már másképp szeretném.