Kötődés átíró mese ambivalens kötődőknek

Emlékszel Lillára? A Majdnem-Biztonság Birodalmának kislányára, aki úgy nőtt fel, hogy a szeretet hol aranyfényként simult rá, hol bénító sötétségbe burkolta?

Aki nagyon hamar megtanulta: a melegség sosem tart sokáig, a közelség bármikor megszakadhat.
Ezért kifejlesztette magában a Szeretet-Radart, mellyel igyekezett kivédeni az érzelmi hullámok keltette viharokat, és amelyet magával vitt felnőtt életébe is.

Gyönyörű, kedves, okos  nő lett belőle. Tisztelték, szerették, tulajdonképpen, akár boldog is lehetett volna.
Életének egyetlen területe volt, amely valahogy nem akart jóra fordulni: a párkapcsolatok világa.

Soha nem választották őt teljesen.
Lilla Szeretet-Radajának volt dolga rendesen.

Aztán egyszer csak eljött az idő…
Hogy, mire, elmesélem.

Volt egy férfi. Nem volt rossz ember.
Nem gonosz, csak ő is sem vállalta őt fel teljesen.
Képtelen volt döntésre jutni, elköteleződni… Ő is csak ígérgetett.
Nem csoda hát, hogy Lilla Szeretet-radarja megint csúcsra járatva
zakatolt a fejében.
Lilla egyszerre érzett szerelmet és rettegést.
Soha nem volt képes a valódi önmagát adni, mert hol attól félt, túl sok lesz, és elhagyják.
Hol attól rettegett, nem képes kimutatni a szeretetét és elhagyják.

Aztán egy nap történt valami
Nagyon hétköznapi, nagyon csöndes, de kegyetlenül kijózanító.

Lilla várt.
Egy üzenetre, egy szóra, egy jelre, hogy „itt vagyok”.
Várt délben.
Várt este.
Várt egész éjjel.

És ahogy múltak az órák, megértette, nem is az fájt neki, hogy a férfi nem ír.
Hanem az, hogy ő megint ugyanazt csinálja, amit mindig:

 – Feladom az életem, és elveszek az övében.
– Megszűnök magamért létezni, már azt sem tudom, ki vagyok.
– Megint megengedtem, hogy valaki átvegye az irányítást az életem felett..

És akkor valami elpattant benne. Nem drámaian. Nem könnyáradattal.
Halkan, szelíden, hangtalanul.

Nem a férfi tette.
Nem egy visszautasítás.
Nem egy konfliktus.
CSAK egy felismerés:

„Nem csak ő nem választ engem.
Én sem választom magamat soha.”

És abban a pillanatban “a radar elhallgatott”.

Mintha valaki finoman lekapcsolta volna a belső műszert.
Az a kis berendezés, ami addig állandóan figyelte mások hangulatát, végre megpihent.
És Lilla először hallotta meg a saját lélegzetét, a saját gondolatait, a saját szívét.
Maga is megdöbbent az egyszerű üzeneten:

“A titkos kapcsolat egy menekülőút.

Nem egy hely, ahol gyógyulni lehet, ahol megtalálom mindazt, amire vágyom.
Hanem egy hely, ahol tovább lehet halogatni a szembenézést. Saját magammal.”

A szíve nagyon halk volt, mert már belefáradt, hogy régóta próbál túlkiabálni mindenki mást.
De most, hogy csönd lett, végre megszólalt:

– Lilla… mi lenne, ha egyszer végre engem rám figyelnél?

Lilla először megijedt.
Ő, aki egész életében másokra hangolódott, hirtelen ott állt a saját középpontjában.
Ahol nincsenek ingadozó hangulatú felnőttek, nincs tojáshéjon járás.
Csak ő van.
Meg a nagy kérdés: “Miért csinálom ezt? Mi ez az egész?”

És Lilla először nem akarta a férfit feladni. Nem azzal foglalkozott, hogyan hagyhatná ott őt.
Valami nagyon egyszerűt akart:

Kilépni abból a “valamiből”, ami újra és újra ugyanabba a csapdába vezette.

Ez volt a valódi kezdete mindennek.

Leült az íróasztal mellé és elővett egy üres füzetet.
Felírta bele az első mondatot:
„Holnaptól másképp csinálom.”

És így is lett.