Érzelmi hullámvasútak - Szorongva kötődés

Nem véletlenül írtam könyvet az elrontott párkapcsolatokról.
Tetszik, nem tetszik, szinte egész életem olyan kapcsolatokban telt,

amelyek sokkal inkább hasonlítottak egy érzelmi hullámvasútra, mint egy
meghitt túrára.

És, tudod, mit?
Az, hogy ez így volt, magamnak köszönhettem.
Hosszú időbe telt, amíg rájöttem, hogy ennek ellenére az egyik legnagyob
butaság ostorozni magam emiatt.
A következő sorok olvasása közben tudd, bár rajtunk múlik a kapcsolatunk minősége,
mégsincsen velünk semmi baj. A működésünk teljesen emberi és normális.
Mindaddig, amíg meg nem értjük például ennek az írásnak a gondolatait.

Úgyhogy, helyezkedj el kényelmesen!
Végy egy nagy levegőt, mert olyat mondok, amivel lehet,
kiverem nálad a biztosítékot azelején.
DE! Légy kitartó, és a végére minden, szépen kikerekedik.
Kezdjük!

Nem biztos, hogy az "utazópartnered" hibája...

Nézzük, igazam van-e?

Mondd csak... hány hasonló kérdés kering a fejedbeb folyamatosan
egy kapcsolat közben?

„Miért nem ír vissza???”

„Vajon szeret még?”

„Lehet, hogy nem vagyok elég jó neki?”

Én is sokszor mantráztam magamban hasonlókat.

Aztán egyszer csak elkezdtem nyomozni:

Mi a búbánatért csinálom ezt magammal?!
Miért csinálok a bolhából elefántot?
Miért sejtek minden tette vagy nem tette mögött csapdát?
Honnan érkeznek hozzám ezek a megmagyarázhatatlan félelmek?

És döbbenetemre, Az ördög talicskájának írásakor érdekes lélektani magyarázatra bukkantam.

Arról, amiről azt hittem,hogy az én "bénaságom", kiderült, egyteljesen általános működés: az én kötődési mintámaz, hogy bárkihez szorongva kötődöm.

Hogy nem tudod, mi a kutyafüle ez?
Hát ezzel így voltam én is,

Túl sokat elemezed, mikor mennyi idő után válaszol.

Mindig ott van egy „úgyis el fog hagyni” gondolat, lehet, hogy mélyen, lehet, hogy láthatatlanul, de ott van!

Úgy érzed, mindig te szeretsz jobban, te ragaszkodsz jobban, mindig neked fontosabb a másik. Vagy legalábbis ezt érzed.

A hangulatod kizárólag attól függ, hogy a másik mit csinál (vagy mit NEM).
Állandóan résen vagy!
Állandóan mindent elemezni és érteni akarsz, és ha a másik olyan tesz, vagy nem tesz, mond vagy nem mond, ami szerinted nem helyes, jogos, illendő stb... máris beindul a belső hiszti.... Miért? Biztos azért, mert...
ÉS természetesen a legrosszabb forgatókönyvek peregnek le az agyadban az okokról.

HÁt, KB. Ilyen!
Ilyen az, ha alaki szorongva kötődik.

És tudod, mi a legnagyobb gáz!

Hogy még az is lehet, hogy az egész a mi fejünkben ilyen.
Ő nem is hibás, a tettei mögött nem azok az okok rejtőznek, amelyektől mi rettegünk.
Gondolj bele, milyen érzés, amikor mások vádolnak minket valamivel, ami meg csak az ő fejükben létezik...

Nagyon fárasztó és kiábrándító tud lenni egy idő útán, hiszen azt érezzük, nem bíznak bennünk. Azt érezzük, rossznak, gonosznak, értéktelennek tartanak minket.
Jönnek a számonkérések, a félreértések, a hisztik, a veszekedések, és már fenn is ülünk azon az átkozott hullámvasúton...

Vagyis a hullámvasútat mi indítjuk útjára a kapcsolatainkban.
De az is igaz... általában olyan partnereket választunk, akik gyönyörűen előhozzák belőlünk ezeket a mély sebekből táplálkozó félelmeket.
És,ha már ezt is kimondtam, csupán egy lépésre vagyunk attól, hogy azt is belássuk,
akár hálásak is lehetnénk nekik ezért, hiszen rámutatnak valamire, amit meg kellene gyógyítanunk magunkban. (erre még visszatérek)

Ha egy kicsit is gondolkodnánk ezen a kérdésen, könnyen belátnánk, hogy viselkedési mintáink, az értékeink, az emberi kapcsolatokról szerzett elsődleges tapasztalataink a gyerekkorban alakulnak ki.
Hiszen utánzás révén tanulunk.
Amit látunk a szüleinktől, számunkra az az igazság. Azt ismerjük, az a természetes.

A gyerekkor "rossz" szülői mintái, azok a hitrétegek tolják alánk ezt a hullámvasutat, amlyeknek elhittük, "ilyen a szeretet".

Gyerekkorunk instabil kapcsolódási mintái miatt a felnőttként megélt hasonló kapcsolatok, bár nem jók, de ismerősek, ezért az ilyen kapcsolatok biztonságosnak tűnnek.

Ha mélyen belül elhittük, nem vagyunk elég jók, mindig meg akarunk felelni, mert csak akkor kaptunk szeretet, ha ezt tettük.

Ráadásul, ha azt láttuk, szerelem, a szeretet, egy kapcsolat = dráma, akkor a stabil nyugalom unalmasnak tűnik.
Így aztán törvényszerűen és tudattalanul mi magunk generáljuk magunk körül a kapcsolati zűrzavart.

Ez van!

De hogyan lehet ebből kiszállni?

Hogyan lehet elérni, hogy végre ne más hangulatához kössük a saját boldogságunkat?
Ne mástól várjuk, hogy megadja nekünk azt a kapcsolati biztonságot, amelyet mi sem adunk meg saját magunknak?
Erről a következő írásban...