Az ambivalens kötődés gyomorszorító paradoxona

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány.
Hívjuk mondjuk Lillának.

Lilla egy furcsa országban élt.

Úgy hívták ezt a helyet: a Majdnem-Biztonság Birodalma.

A  Majdnem-Biztonság Birodalmában mindenből volt egy kicsi, de semmiből sem elég.

Volt ölelés – de nem akkor, amikor igazán kellett.
Volt figyelem – de csak addig, amíg a felnőtteknek jó kedve volt.

Volt törődés – de csak ha Lilla "jó kislány" volt,
és nem zavart, nem sírt, nem kért túl sokat.

Az anyukája néha úgy szerette,
mintha ő lenne a világ közepe:
– Gyere ide, kincsem, nézzük meg együtt a mesét! – mondta, és betakargatta,
simogatta a haját.

Máskor meg, ugyanazon a napon, ugyanabban a nappaliban, ugyanabban az életben:
– Most hagyj békén, elegem van! Ne nyávogj már! – csapta le a bögrét az asztalra.

Lilla pedig csak állt, kezében a plüssmackóval,
és nem értette:
mi változott meg néhány óra alatt?

Ő ugyanaz maradt. A maci is ugyanaz.
Csak a levegő lett más. A hangnem. A tekintet.

És mivel Lilla még kicsi volt, nem értette, mi történt.

Nem volt képes megnyugtatni magát azzal, hogy:
„Akkor is fontos vagyok, ha anya fáradt és morcos.”
Nem. Ő csak annyit tudott:
„Ha anya haragszik, biztos velem van a baj. Valamit rosszul csináltam.”

Innentől kezdve Lilla elkezdte figyelni a levegőt.

Nem a mesét nézte, hanem anya arcát.
Nem az ízeket érezte, hanem azt, hogy apa arcán hogyan feszül a bőr, amikor belép az ajtón.

Nem azt kérdezte magától: „Mit szeretnék?”,
hanem azt: „Mi nem baj most? Mivel nem terhelem őket?”

A Majdnem-Biztonság Birodalmában megtanult kifejleszteni magában valamiféle túlélőkészséget: “figyeld a hangulatot, alkalmazkodj, húzd össze magad, de közben kapaszkodj, hogy el ne hagyjanak.”

A legnehezebb pillanatok egyike akkor jött el,

amikor Lilla sírt.

Ha sírt, néha ölbe vették:
– Ne sírj, itt vagyok! – mondta valaki, simogatta a hátát, és Lilla elhitte:
„Jó, akkor lehetek gyenge. Itt vagyok. Szeretnek.”

Máskor viszont, a sírás miatt ezt kapta:
– Fejezd már be, nincs nekem erre időm!
– csattant fel a hang.

Vagy rosszabb:
– Nahát, micsoda hiszti, menj a szobádba!

Lilla érzékeny és intelligens kislány volt. Ezekből a helyzetekből
két dolgot tanult meg egyszerre:

1. Ha szükségem van valamire, az veszélyes.
   
   

2. Ha mégis megkapom, az ajándék, nem jog.

Így lett a szeretetből lottó.
Hol megkapta, hol nem.
Hol nyert, hol vesztett.

Így, Lilla lassan kialakított magában egy láthatatlan, belső készüléket.
Hívjuk csak Szeretet-Radarnak.

Ez a Radar éjjel-nappal működött:
– Most elérhető anya?
– Most lehet kérdezni?
– Most megharagszik, ha odabújok?
– Most gyenge lehetek, vagy jobb, ha mosolygok?

És a radar egyre tökéletesebben működött.
Egy idő után már előre megérezte a vihart, mielőtt az ajtó kinyílt volna.

Ez a készség később úgy nézett ki, mintha Lilla empatikus, nagyon érzékeny, mindenkire figyelő lány lenne.

De számára ez nem ajándé
k volt, hanem védekezés.

És közben valami más is történt.

Mivel sosem lehetett tudni, mikor jön a melegség, Lilla, amikor végre megkapta, görcsösen kapaszkodott belé.

Ha anya jókedvű volt, Lilla mindent megtett, hogy úgy is maradjon.
Nevetett, segített, figyelt, lapított, mosolygott, dicsérte, vigasztalta.

Elég volt egy rossz nézés, egy sóhaj, és máris összeugrott a gyomra:
“Jajj, ezt megint elrontottam.”

Így tanult meg nem csak gyereknek, de lelki ápolónőnek is lenni.
A saját szülei mellett.

A szeretethez ezért két érzés kapcsolódott benne:
– Egyrészt: vágy.
„Legyél velem, maradj, figyelj rám!”

– Másrészt: félelem.
„Kérhetem ezt? Rosszkedvű lesz tőle? Megtűr, vagy elzavar, ha sok vagyok?”

Megszületett benne egy mondat, egy mély belső program, egyfajta működés, melyről fogalma sem volt:

„Ne menj el, de ne is akarj túl közel jönni, mert ha megkaplak, félek, hogy elveszítelek.”

Mire Lilla felnőtt lett, már nem emlékezett arra pontosan, hány bögrét csaptak le mellette,
hányszor mondták neki, hogy „ne hülyéskedj már”, hányszor maradt egyedül a szobájában, mert „nyafogós” volt.

De a teste emlékezett. A gyomra. Amikor a telefon kijelzőjén nem jön üzenet.

A mellkasában megjelenő szorítás, amikor valaki ma még imádja, másnap meg eltűnik.

Amikor találkozott egy férfival, aki néha nagyon szerette, néha meg elérhetetlen volt,
Lilla nem azt érezte, hogy „ez méltatlan”.

Azt érezte: „otthon vagyok”.

Ez volt számára az ismerős hőmérséklet: a Majdnem-Biztonság.

Belül két hang vitatkozott benne:

– „Kapaszkodj, mert el fog hagyni!”
– „Ne kapaszkodj, mert ha sok vagy, el fog hagyni!”

Ez az ambivalens kötődés gyomorszorító paradoxona.

Nem ő találta ki.
Nem ő hibázott.

Csak egy olyan terepen tanult meg szeretni,
ahol a szeretet egyszerre volt menedék és veszély.

És ott, a Majdnem-Biztonság országában, a gyereknek nem volt más választása,
mint alkalmazkodni.

Lilla azonban már felnőtt…
A következő mesében pedig azt is meglátjuk, hogyan szabadulhat az embivalens kötődés csapdájából.

A rövid fordítás a való életre:

Az ambivalens kötődés általában úgy születik, hogy a gyerek gondozója:
– egyszer elérhető, máskor nem,
– egyszer meleg, máskor hideg,
– egyszer elfogadó, máskor kritikus vagy elutasító,
és a gyerek nem tudja kiszámítani: mikor mi lesz.

Innentől kezdve a szeretet = kiszámíthatatlan.
Ezért alakul ki a kombináció:
erős kapaszkodás + állandó félelem az elhagyástól.