Tévhitek a szakításról 2. A szakítás, kudarc!

Soha nem gondoltam erre ilyen egyértelmű összefüggésként,
de amikor elkezdtem megkapargatni a mondat felszínét, elbizonytalanodtam.

Talán, tudat alatt, mégis csak ezt hittem én is?
És ki akar lúzerként tekinteni magára? Nem igaz?

Mert évek óta azt sulykolják belénk,
„a jó kapcsolatért küzdeni kell”.

➜ Hogy aki kitart, az erős.

➜ Aki elmegy, az feladja, az nem is szeretett igazán.

➜ Hogy az igazi érettség az kompromisszumkész.

De, bakker csak az van totál összekuszálva a fejünkben,
mi is az a kompromisszum.

És senki nem figyelmeztet: a kompromisszum nem az önfeladás szinonimája.

Nézzük a valóságot.

Valóban ott van-e a kudarc, ahol most keressük?

Mert, szerintem:

Kudarc az, amikor három éve ugyanaz
a beszélgetés zajlik kettőnk között:
– Nekem ez így nem jó.
– Értem.
És semmi nem változik.

Kudarc az, amikor minden veszekedés után megkönnyebbülünk egy kicsit,
mert legalább történt valami – még ha fáj is.
Mert, legalább időlegesen kicsit jobb lett minden.
Mert a közöny még ijesztőbb.

Kudarc az, amikor titokban élünk, várunk, alkalmazkodunk,
magyarázzuk a megmagyarázhatatlant,
és közben egyre kisebb helyet foglalunk el a saját életünkben.

A szakítás sokszor az első pillanat, amikor kimondjuk:
„Nem akarok tovább így élni.”

Nem azért, mert nincs bennem szeretet,
hanem mert végre magamat kezdem szeretni annyira,
hogy számítson, hogyan bánnak velem.

Gyakorlatban ez így néz ki:

Nem az a kudarc, hogy szakítani akarok.
Az a kudarc, ha évekig abban élek,
hogy „majd jobb lesz”,
miközben minden porcikám tudja, hogy NEM.

Nem az a kudarc, hogy kilépek egy titkos kapcsolatból.

Az a kudarc, ha közben folyamatosan
azt hazudom magamnak, hogy „nekem ez így is elég”.

Nem az a kudarc, hogy beismerem: mellényúltam.

Az a kudarc, ha az egóm fontosabb, mint a méltóságom.

És minden döntés kockázat.

➜ Kockázat az egyedüllét.

➜ Kockázat az ismeretlen.

➜ Kockázat az, hogy mi lesz most.

De az is kockázat, ha maradunk.
Csak az alattomosabb.
Mert lassan, észrevétlenül veszünk el benne.

Sokan azért nem lépünk, mert félünk kimondani:
„Ez nem működik.”

Mert az olyan, mintha aláírnánk:
„Nem sikerült.”

Pedig lehet, hogy épp most sikerült először.
Őszintének lenni.
Önmagunkkal.

A szakítás nem mindig bukás.
Néha az első felnőtt döntés.

Az első határ.
Az első alkalom, amikor
nem a remény,
nem a félelem,
nem a hiány beszél belőlünk – hanem az önbecsülés.

És az nem kudarc.
Az gerinc.

Hát, erre jutottam…
Néha olyan zombimódra ítélünk meg dolgokat.
Aztán, ha megállunk, és belegondolunk, kiderül…
Hogy igazi hősök vagyunk!

További inspiráló tartalmakért gyere a www.belsomese.hu oldalra.