Tévhitek a szakításról 4. \"Az idő mindent meggyógyít\"

Ki kell ábrándítsalak.
Az idő nem gyógyít.
Az idő csak múlik.

Láttunk már olyat – lehet, hogy mi magunk is voltunk ilyenek –,
hogy évek után is ugyanott tartunk.

Ugyanazzal a történettel.
Ugyanazzal a sérelemmel.
Ugyanazzal a mondattal: „Majd elmúlik.”

De nem múlt el.
Csak beépült.
És mi fásultan pörgünk ugyanabban a mókuskerékben.

Az idő önmagában nem csinál semmit.
Csak távolságot ad az esemény és köztünk.

De ha a távolság mögött nincs szembenézés,
nincs önvizsgálat, nincs tisztázás – az idő csak konzervál.

A szakítás fáj.
Az árulás fáj.
A második hely fáj.
A visszautasítás fáj.

És hajlamosak vagyunk azt hinni:
ha eltelik pár hónap, majd könnyebb lesz.
Néha igen.
De nem az idő miatt.

Hanem, mert közben:
– sírtunk
– beszéltünk róla
– leírtuk
– segítséget kértünk
– megértettük a saját mintáinkat
– kimondtuk, mit nem engedünk többé
– nem mentünk vissza

Ez gyógyít.

Az idő csak lehetőséget ad erre.

Ha viszont az idő alatt:
– idealizáljuk őt
– újraolvassuk a régi üzeneteket
– nézegetjük a profilját
– minden idegszálunkkal várjuk, hogy írjon.
– újra meg újra elmeséljük magunknak a történetet,
    csak rózsaszínre festve

Akkor az idő nem gyógyít.

Az idő tovább érleli:
A reményt
A hiányt
A ragaszkodást

A gyógyulás nem passzív folyamat.
Nem történik meg velünk csak úgy.

Mi csináljuk.

Az idő teret ad.
Csendet ad.
Levegőt ad.

De hogy abban a térben mit építünk –
új határokat
vagy új illúziókat –
az rajtunk múlik.

És ez a rész nem romantikus.
Ez felelősség.

Az idő nem ment meg minket.
Az idő csak vár.
Arra, hogy végre elkezdjünk magunkért dolgozni.