Azt mondom: szakítás. Gyomrod? Görcsben?

Magamból kiindulva: semmi jó!
– fájdalom
– elhagyás
– kudarc
– sírás
– üres ágy
– „miért nem voltam elég?”
– „ki a hibás?”
– „van már másik?”

A szakítás a legtöbbünk fejében veszteség.
Valami, ami nem sikerült.
Valami, ami szétesett.
Valami, amit meg kellett volna menteni.

De, miért?

Talán mert a szakításra úgy tekintünk, mint egy következményre, mint egy újabb kudarcunk bizonyítékára.

Milyen grincs már.

Gyászba borulunk, pedig éppen azért szakítottunk,
mert a kapcsolat nem az adta, amit REMÉLTÜNK tőle.

Legtöbben a szakítást úgy éljük meg,
mint a „megint nem választottak” bizonyítékát.
A “nem vagyok szerethető” érzését.

És ez az egyik legősibb fájdalom.
A szerethetőségem hitének az elvesztése.

Csak van itt egy aprócska bökkenő.
Egy szakítás nem ennek a bizonyítéka.

Mert, mi van, ha a szakítás nem más, mint:

– önvédelem
– határ
– önazonosság
– tisztulás
– irányváltás
– méltóság

Na, ugye?
Minden csupán nézőpont kérdése.

A másik gondolati bukfenc,
hogy a szakításra úgy tekintünk, mint eseményre.
NEM AZ.

A szakítás egy folyamat.

Se nem rövid, se nem könnyű folyamat.

A szakítás nem az a pillanat, amikor kimondjuk, VÉGE.
Az csak a “sajtótájékoztató”.

A szakítás valójában ott kezdődik, amikor először érezzük,
valami nem stimmel – mégsem kérdezünk, nem változtatunk, és mégis maradunk.

Amikor újra és újra elmagyarázzuk magunknak,
miért nem lépünk.
Amikor a „majd”-ot a “most” elé helyezzük.

A szakítás nem mindig arról szól, hogy elmúlt a szerelem.
Sokkal inkább arról; itt a szerelem,

de hol vagyok én ebben az egészben.

És felüti a fejét bennünk a kétség.
Az eszem azt súgja: menj!
A szívem meg: maradj!

És ez a rész a legbrutálisabb.
Mert az ész azt kérdi: „Mi van, ha rosszul döntök?”
A szív meg azt: „Mi van, ha most végre jól?”

Aztán, végre rászánod magad, és megteszed.
És tudod, mi a legkeményebb?

Nem a szakítás, hanem az utána beálló csend..
Az üres tér, ahol már nincs dráma, nincs várakozás, nincs telefon pittyegés.

Rádöbbensz, magadra maradtál önmagaddal.
Maszk nélkül. Mentőöv nélkül. Illúziók nélkül.

Ebben a csöndben sokan hisszük, a férfi hiányzik,
a férfit gyászoljuk.
Hazugság.
A reményt gyászoljuk, azt ami lehetett volna…HA!
Azt a verziót, amit soha nem kaptunk meg, ami soha nem létezett.

A szakítás az önbecsülés egyik legkeményebb próbatétele.

És igen, fáj.

Az idegrendszer nem romantikus, hanem szokásfüggő.
Ezért nem a kapcsolatról kell “leszállni”, hanem a “dopamin hullámvasútról.”

De mindezeket tudva, fordítsd meg a nézőpontodat.
Nézz a szakításra hálával.

Vedd észre, a szakítás nemcsak elvesz.
Hanem visszaad.

Időt.
Figyelmet.
Energiát.
Önrendelkezést.
Önmagadat.

A kérdés nem az, hogy ő hiányzik-e.
Hanem az, hogy önmagadból mennyi hiányzik,
amikor vele vagy.

Vagyis.

A szakítás nem a kapcsolat,
hanem saját magad elárulásának végét jelenti.

És ez, bizony, nem tragédia.


Ez egy belső forradalom, saját önazonosságod forradalma.
Kíváncsi vagy az én forradalmamra?