Senki nem tanított meg minket helyesen szakítani

Soha, senki nem tanította meg nekünk,
hogyan váljunk el emberien és fájdalom nélkül.
Hogyan szakítsunk?

Úgyhogy ne ostorozd magad, ha neked nem megy!


Úgy gondoljuk, hogy az a legnehezebb, hogy kimondjuk végre: ELÉG VOLT, VÉGE!

Pedig a java csak ezután kezdődik!
A szakítás nem csak egy döntés. Hanem egy teljes idegrendszeri vihar.

Azt hisszük, az nehéz, hogy kimondjuk. Pedig valójában az a nehéz, hogy végigcsináljuk.

Mert ha eddig úgy szerettél, hogy közben feladtad magad,
akkor most tudat alatt attól félsz, ha szakítasz, örökre egyedül maradsz.

A lelkednek nemcsak a másikról kell leválnia, hanem a reményről is. Arról a kis, titokban dédelgetett érzésről, hogy „egyszer, majd, talán jobb lesz”.

Soha, senki nem tanította meg nekünk, hogyan kell jól elválni. Csak két végletet ismerünk:

– vagy túl gyengén, bizonytalanul tesszük, és akkor visszajön

– vagy túl hirtelen, kategorikusan, és akkor ott marad

bennünk egy iszonyatosan erős, feldolgozatlan fájdalom

Ha igazán őszinte akarok lenni, és az igazság, hogy nem is tudok nem őszinte lenni... Így vagyok kódolva... Nem az én érdemem...

Szóval, ha igazán őszinte akarok lenni, akkor a titkos kapcsolatoknál
csak egy kegyetlenebb dolog van, szakítani a titkos kapcsolattal.

Ha most visszagondolok, valamennyi titkos kapcsolatomban én kezdeményeztem a szakítást, mégis én voltam az is, aki elgyengültem végül, és ha kerestek, szinte azonnal megbocsátottam.

SŐT! Nem egyszer én voltam az, aki “kibuliztam” az újrakezdést.

Hogy miért tettem? Miért nem a szabad embereket vonzottam?

Miért nem a szabad emberekhez vonzódtam?

Valahogyan mindig arra vágytam, - tudat alatt, persze - ők bizonyítsák be nekem, én milyen értékes vagyok, és hagyjanak ott értem mindent és mindenkit...

Miért kellett az ő bizonyítékuk? Mert én nem hittem ezt el magamról.
A szakítási kísérleteim talán titkon épp ennek a tesztjei voltak. Megteszi-e vagy sem?

És amikor nem történt meg, még mélyebbre süllyedtem
az értéktelenségem hitének mocsarába.

Ő pedig nem tehetett mást, nem választhatott engem, nem tehette!

Nem azért, mert nem szeretett, hanem mert még én nem értettem:
a történet nem róla szól, hanem rólam...Mikor értettem meg végre ezt az egyszerű igazságot?
Egy egész könyvet írtam a történetről.
A címe Az ördög talicskája.

A legtöbben nem azért maradunk benne egy méltatlan kapcsolatban, mert ennyire hülyék lennénk, hanem mert a lelkünk nem bírja elviselni a következményeket.

A hiányt. A félelmet. Az űrt. Az értéktelenség érzését, hogy megint nem minket választottak.

És főleg: a reménytelenség érzését.

Mert ilyenkor nem csak az embert kell otthagynod, nem csak a kapcsolatot szakítod meg, hanem a reményt is elveszíted, hogy „egyszer még talán...”

A reményt, hogy bebizonyosodik végre: “ÉN is értékes vagyok... íme a bizonyíték! Engem választott!”

És ez baromira fáj. Még akkor is, ha már rég nem jó, ha megalázó, ha szégyenteljes.

Még akkor is, ha bántott. Mert a kapcsolat nemcsak róla szólt – hanem rólad is.

A hitről. Az álmaidról. A „hátha mégis…”-ekről.

És amikor kimondod, hogy elég volt, az nemcsak neki szól – hanem egy életnek, amit már nem akarsz tovább hordozni.

De van egy jó hírem: a szakítás nem a vég – hanem az első tiszta,
önazonos döntés.

A pillanat, amikor visszaveszed a kezedbe a sorsodat.
A pillanat, amikor nem azt kérdezed többé: „ő mit akar?” hanem azt: „én mit nem vagyok hajlandó tovább elviselni?”

Ez nem gyengeség. Ez bátorság. És minden bátor döntés után megérkezik a másik érzés is: a megkönnyebbülés.

Amikor végre csend lesz. És tudod, hogy soha többé nem kell magadat elárulni. Ez az út nem könnyű, a szakítás nem könnyű, de épp azért vagyunk itt, hogy megkönnyítsük. Legalább egy kicsit!