Ő elkerülő! De mi van veled? Te miért futsz utána?

A régi, beégett mintáink húznak vissza.

Lehet, hogy már gyerekkorunkból ismerős az a játszma, ahol a szeretetért küzdeni kellett, és ahol minden volt, csak épp meghitt közelség nem.


Ha azt tanultuk, hogy a szeretet feltételekhez kötött, vagy mindig egy kicsit elérhetetlen, akkor ma is azt keressük, amit megszoktunk: a bizonytalan, lebegtetett közelséget.

Az izgalom és a “kihívás” hamis bizsergése.

Az elkerülő emberek mindig csak egy lépéssel vannak előttünk, sosem engednek be teljesen.
Ez az állandó „üldözéses játék” adrenalinfüggővé tesz
– az agyunk pedig hajlamos összekeverni a stresszt az érzelemmel.
„Ha ennyit szenvedünk érte, akkor biztosan ő az igazi!” – hát, sajnos nem. Ez csak egy csapda.

Önbizalom, önértékelés, önszabotázs.

Minél kevésbé hisszük el, hogy értékesek vagyunk, annál inkább „beérjük” azzal, aki csak fél szívvel adja magát.

Inkább beérjük a morzsákkal, mintsem kockáztassuk a magányt – pedig hosszú távon pont ez a legfájóbb magány: amikor valaki fizikailag talán ott van, lelkileg meg egy csillagrendszerrel odébb. A titkos kapcsolatokban pedig még a fizikai közelsé is csak valami kiváltságos kegy.

A saját elkerülő részünk.

Vigyáznunk kell, mert néha mi magunk is „félig elkerülők” leszünk: lehet, hogy tudattalanul nekünk is kényelmes, hogy nincs teljes elköteleződés, mert így nem kell igazán megnyílni.
Ez a játszma mindig két emberen múlik – mi is ott vagyunk benne, nem csak az, aki elzárkózik.
Hányszor vallottam be magamnak titokban.. nem is baj, ha nincs itt.

A megmentő-komplexus.

„Majd mi leszünk azok, akik őt megszelídítik!” – ugye ismerős?
Azt hisszük, mi vagyunk az a kivételes lélek, akinek végre megnyílik, akit majd igazán szeretni fog…
Aki megtanítja szeretni, akitől nem lesz képes elmenekülni.
Csakhogy az elkerülő kötődés pont arról szól, hogy nem változik meg „csak miattunk.” Ahhoz neki is át kell kelnie a saját tisztítótüzén.

A szeretethiány és a téves remény.

Amikor nem hisszük el, hogy lehet nekünk is boldog, egyenrangú, biztonságos kapcsolatunk, akkor megalkuszunk a titkos, lebegtetett, elkerülő változattal.
Pedig mindig van jobb – de azt csak akkor találjuk meg, ha végre lezárjuk a méltatlant.

Először is: ne hibáztassuk magunkat!

Ez nem butaság – ez tanult minta.
A felismerés már önmagában a legnagyobb lépés.

Utána: tanuljuk meg felismerni ezeket a dinamikákat, és húzzuk meg a saját határainkat!


Ne érjük be kevesebbel, mint amennyit mi magunk is adni tudunk – és soha ne akarjunk „megmenteni” valakit, aki a saját falai mögött akar maradni.

Ha ráismertünk magunkra ebben, az már fél győzelem.
És ha szeretnénk végre megérteni, miért vonzzuk be ezeket a helyzeteket, és hogyan szállhatunk ki belőlük – erről szól a Szeretem vagy függök tőle? mentorprogram is.