Mi elől menekültem egy titkos kapcsolatba?

Miután megírtam Az ördög talicskáját, amely szinte “életmentő”, de legalábbis öngyógyító terápia volt számomra a legutolsó szakításom után, a titkos kapcsolatok megértésének labirintusában találtam magam.

Izgalmas kalandba fogtam. Elkezdtem felfejteni Ariadne fonalát:

Megpróbálom megérteni, miért szédülünk bele újra és újra a titkos kapcsolatok zsákutcáiba?

Nem csoda hát, ha újabb és újabb megfejtésre váró kérdések ugranak elém.

Itt van például az intimitás fejbekólintó felismerése.

Mérget mertem volna rá venni, a titkos kapcsolatok az intimitás “melegágyai”, hogy stílusos maradjak!

A titkos kapcsolatokban az intimitás valamiféle varázslatosan különleges élményét élhetem meg.

Mindaddig, amíg egy kérdés ki nem verte nálam a biztosítékot.

Mi van, ha nem ezért a “varázslatos” intimitásért
megyek bele ezekbe a titkos viszonyokba?
HANEM!
A valódi intimitás előli menekülés miatt?

Mi történt eddig, ha szabad, elérhető partnerrel találkoztam?

Első blikkre?
Mindig ott volt bennem valami finom, alig kimondható feszültség:

⮕ Mi van, ha elvárásai lesznek?

⮕ Mi van, ha nem tudok – vagy nem akarok – megfelelni?

⮕És ha mégsem jön be, hogyan utasítom vissza?

Ezek a férfiak elsőre túl… normálisnak tűntek.
Szürkének. Kiszámíthatónak. Bocs! Unalmasnak.
(Egy önimádóval folytatott őrjítő hullámvasúthoz képest, mindenképpen.)

Vagyis:

⮕Féltem a felelősségtől.

⮕Féltem dönteni

⮕ És igen… unatkoztam.

Nem volt kihívás. Nem volt dráma. Nem volt adrenalin.
Mit tudtam én még akkor, hogy az intimitás nem folyamatos tüzijáték. 

Be kell lássam, a titkos kapcsolat mégis
adott nekem valamit.

Biztonságot.

Illetve - ma már tudom - védelmet.

Védelmet. Hogy mi ellen?

Hogy úgy és olyannak mutassam magam, amilyen vagyok.

Minden titkos kapcsolat kontrollált térben és időben zajlik.


⮕Nem kell bemutatni senkinek. (ha nem akarom)

⮕Nem kell megismerni a rokonságát. (Na, még csak az kéne!)

⮕Nem kell a családdal, pénzzel, gyerekneveléssel, hétköznapokkal összefűzni.

⮕Nem kell egységes, vállalható önmagamnak lennem mellette.

Magamból annyit mutatok, amennyit akarok.
És a legjobb arcomat mutatom persze – arra a limitált időre.

És itt jött a fájdalmas felismerés:

Nem a lebukástól féltem a legjobban.

Hanem attól, hogy valóban látszani fogok.

Márpedig az intimitás nem részidős műfaj.
Az integráció. Az teljesség.
Ott nem lehet darabokban élni.

Valljuk be!

A titkoknak varázsa van.

A nem felvállalt kapcsolatok nem működnek titkok nélkül.

A titkok megbizsergetnek
Intenzitást adnak.
Azt érezzük, újra élünk.
Keretet, különlegesség-érzetet keltenek bennünk.

És ki ne szeretné magát különlegesnek,
kiválasztottnak érezni?


De, ha mindezekről letöröljük a romantikus mázt, a titok leginkább egyetlen dolgot ad:

biztonságos távolságot.


Mert itt mindig van valamilyen külső akadály,
amire hivatkozni lehet.

Ez hatalmas érzelmi biztonsági háló.

Mert ha nem működik,
nem én buktam meg…
Mindent szépen rákenhetünk „a körülményekre.”

Miért félünk a láthatóságtól?
A felvállalástól?
A felvállalhatóságtól?

Mélyebbre mentem magamban, és ilyen képek jöttek:

– „Úgysem választana engem senki teljes egészében.”
– A szenvedélyt csak tiltott térben láttam működni.
– Elhittem, hogy a házasság megöli az intimitást.
– Ambivalens kötődésből jövök: néha elfogadtak, néha elutasítottak. Sose tudtam, mi jön.

Márpedig egy titkos kapcsolat tökéletesen
hozza a “bizonytalan tér” érzését.

És itt jön a legkegyetlenebb mondat:

A titkos kapcsolat általában nem az őszinte intimitás tere, csupán a valódi intimitás elkerülésének legrafináltabb formája.

És persze a legfájóbb, amikor rájövünk: 

Lehet, hogy nem az elérhetetlen férfi kellett.
Hanem maga az elérhetetlenség.

Hiszen az elérhetetlen mellett:

– nem kell teljesen megmutatnunk magunkat,
– nem kell végigmenni az igazi kijózanodáson,
– nem kell megélni, hogy „most tényleg választottak”.

A hiányban lehet vágyakozni.
A vágyakozás biztonságosabb, mint a beteljesülés.

Mert a beteljesülésben már nincs hova bújni.