Kíméletlen igazság a titkos kapcsolatok paradoxonáról

Az előző posztomban megmutattam neked a titkos kapcsolatok - első ránézésre megfejthetetlennek tűnő paradoxonát, mely egy felmérésből derült ki:
👉 a titkos, fel nem vállalat kapcsolatban élő nők legnagyobb vágya,
hogy végre láthatóak legyenek és egyenrangúak legyenek.
Ha nem olvastad a posztot, itt megtalálod:

https://www.belsomese.hu/mire-vagyik-a-no

Szóval, akkor, mi a búbánatos vonatfütty van itt?
Hol van a kutya elásva?

Miért van az, hogy vágyom valamire tudatosan,
majd újra és újra elfogadom a láthatatlanságot?

Miért? Miért? Miért?
És hogyan lehet ekkora önellentmondásban élni?
Tudod, megszoktam már, ha felteszem a kérdést, és elég türelmes vagyok, megérkezik a válasz. 

És ebben nincs semmi rendkívüli… nálad is így működhet, ha hagyod, hogy így működjön.
Na, nem papolok…

Feltettem a kérdést, és jött a válasz egy rég olvasott mondat formájában.

“Ha a biztonságra vágysz, megkaphatod.
Nagy árral kell érte fizetned, a boldogságoddal.”

Elsőre nem értettem, de aztán szépen, lassan kibontakozott előttem, hogyan adja meg a választ ez a gondolat a kérdésemre:

Igaz, vágyunk a szeretetre, a közelségre, a láthatóságra,
de van valami, amire még jobban vágyunk, és ez a biztonság.

Micsoda marhaság ez, legyinthetsz most magadban!

A titkos kapcsolat és a biztonság? Mi köze a két dolognak egymáshoz?

Hát, épp ez az!
A felszínen semmi, hiszen
ha valami biztos egy titkos kapcsolatban az a bizonytalanság:

Mikor találkozhatunk?
Meddig maradhat titokban?
Beteljesedik-e vagy sem?
Valóban szeret vagy csak használ?
Valóban szeretem, vagy csak függök tőle?
Minden ingoványos, minden kiszámíthatatlan.

Igen, igazad van!
ÉS
NEM! Nincs igazad.
MERT EZ CSAK: a felszín.
A mélyben meg ott viháncolnak azok az érzelmi, lelki sebek, gubancok, amelyeknek sokkal nagyobb hatalmuk van felettünk, mint ahogyan azt mi el bírjuk képzelni.
Jó, nem bosszantalak tovább.

👉 Itt nem kell kiállni magamért, (kellene, de ez egy másik történet)
👉 itt nem kell vállalni a valódi arcomat,
👉 itt nem feltétlenül derülhet ki rólam semmi olyan, amelyről azt gondolom, nem felvállalható, nem szerethető, nem elfogadható pl. könnyen dühbe gurulok, könnyen megsértődöm, nem szeretek korán kelni, nem szeretek főzni, túl érzékeny vagyok… stb. stb…
👉 itt nem kell igazán felelősséget vállalnom, sem magamért, sem a  másikért.
👉itt nem is érhet igazi csalódás, mert már eleve be vagyok „biztosítva” azzal, hogy nem vagyok főszereplő.
👉 Mert itt legalább nem érhet újabb kudarc. Hiszen itt „nem látnak igazán” – tehát ha nem sikerül, nem magamat veszítem el,
csak a szerepet, amit eddig is titokban tartottam.

Vagyis a láthatatlanság biztonsága sokkal előrébb van az értékeim rangsorában, mint a láthatóság kockázata. (Legalábbis tudat alatt)

Így fordulhat elő, hogy bár a legerősebb vágyam, hogy lássanak, felvállaljanak, mégis a újra meg újra a láthatatlanságot választom.

Na, mit szólsz?

Jó, kis bújócska, igaz?

Éppen ezért.
👉Mindaddig, amíg nem merem magam mérlegre tenni, minden vélt vagy valós hibámmal, hiányosságommal együtt.
👉Mindaddig,amíg félek a régi sebek kifakadásának fájdalmától,
👉 a visszautasítás keserűségétől,
👉amíg a megfelelésikényszer hajt, addig ezek a tudattalan minták újra meg újra visszarántanak majd a láthatatlanság meleg takarója alá.

Mert azt tanultuk meg: a valódi közelség – veszélyes.
(Bármikor elveszíthetjük)
A valódi sebezhetőség – kockázatos. (Visszaélhetnek vele, bántani fognak)
A valódi szeretet – ijesztő, mert kiszolgáltatottá tesz, és mindenemet elveszíthetem benne, akár önmagat is.

De micsoda paradoxonhoz értünk el megint:

👉 Attól félek, elveszítek valakit, aki soha nem is választott engem igazán
👉 Attól félek, elveszítek valakit, aki soha nem is volt az "enyém"
👉 Attól félek, elveszítem önmagam, miközben sosem adtam esélyt arra, hogy egyáltalán megismerjem magam.

Mert a titkos, nem felvállalt kapcsolatban mindig csak egy részünket élhetjük meg.
Az igazi arcunk, a valódi önmagunk – az örökké a háttérben, sötétben marad.

Szine látom a lelki szemeim előtt a titkos kapcsolatok kaotikus világát:
ahol semmi nem az, aminek látszik, senki nem az, aki valójában.

Miért biztonságos ez?
Mert ebben a zűrzavarban, nyugodtan mutogathatunk mindenre és mindenkire a boldogtalanságunk miatt. 

Mert ebben a zűrzavarban olyan könnyű eltakarnunk magunk elől az egyetlen utat, ami kifelé vezet… a szembenézést önmagunkkal.

És ezek után már csak egyetlen kérdésem van:

Szerinted, mi az egyetlen esélyünk arra, hogy megkapjuk az élettől azt, amire vágyunk?
Létezhet-e, hogy ebben a káoszban magunkra leljünk?

A válaszod attól függ, mennyire mersz őszinte lenni magadhoz!


És van itt még valami: ha az eszed már tudja, de a szíved még remeg, ne bántasd magad.
Hagyd, hogy megérjen bennem a válasz, a döntés és a lépés...
Az alma magától pottyan le a fáról, amikor megérett...

A legnagyobb bátorság nem az, ha megtartasz valakit –
hanem ha először végre magad mellé állsz.
A láthatóság kívánatos és egyben kockázatos,
de az egyetlen út ahhoz, hogy egyszer csak megéld:
Ki vagy te…