Egy titkolni való nyár margójára
Néha az élettől is elmegy a kedvünk
Amikor elváltam, de még nem voltam kész arra, hogy tényleg magamat válasszam.
Még mindig valaki más szemében akartam fontosnak tűnni.
És amikor jött az a bizonyos nyár, elfogadtam a harmadik helyet is.
Talán nem mondtam így ki, de pontosan tudtam, mit jelent ez.
Majdnem egész nyáron a lakásban ültem, vagy csak ténferegtem cél nélkül a városban.
Aztán egyszercsak elegem lett.
Ementem a strandra.
Egyedül voltam.
Vagy talán nem is?
Igen, voltak körülöttem barátok.
De mit számít az olyankor, ha belül tátongó üresség van az ember lelkében.
Mert a gondolataim csak KÖRÜLÖTTE forogtak.
Mit mondott...
Mikor keresett utoljára...
Vajon most épp hol van…
Minden percben azt figyeltem, jön-e üzenet.
Jön-e valami, ami visszaránt a "fontosba".
De a telefonom néma maradt.
Homokszemek peregtek a lábujjaim között.
Miközben én csak bámultam a profilján a nyaralós csókok, a családi strandolások, gyereknevetések pillanatait.
Ültem, egy törölközőn – kívül mosolyogva belül zokogva.
Próbáltam elhitetni magammal, hogy nincs ezzel semmi baj...
Tudtam. Ezt válaszottam,
Ez is elég!
Körülöttem boldog hangzavarban nyüzsgött körülöttem az élet.
Én pedig szédültn hallgattam belült zakatoló szívem dübörgését.
Barátaim értetlenkedve nézték, ahogy összeszedem a cuccomat,
és kedvetlenül, alig köszönve nekik hagyom ott a helyet, ahol minden
nevetés, minden könnyed mozdulat fájt.
Fájt látni mások boldogságát.
Otthon fél óráig álltam a zuhany alatt, talán, hogy magam elől is eltakarjam a könnyeimet abban bízva, hogy a rám zuhogó víz, kimossa belőlem a keserű érzéseket.
Ezerszer vettem a kezembe a telefont, hogy írok neki...
De ezer egyedszerre is meggondoltam...
Nem tudom, mi volt a rosszabb, az egyedüllét, az érzés, hogy megint a sokadik vagyok valaki életében, vagy az a szégyenteljes érzés, hogy képes lennék szétdulni
a hazug családi boldogságát.
Az, hogy olyan távol kerültem önmagamtól, hogy képes lennék megtenni egy ilyen méltatlan tettet.
A szívem majd megszakadt, mégis folyamatosan mantráztam magamnak.
Örülj, hogy van.
Téged szeret, ott csak színészkedik.
Türelem és meg fog ez változni.
Beültem az autóba és bódultam bolyongtam a városban.
Sötét volt, amikor hazaértem... barátaim többször hívtak aznap este, és máskor is...
Többször a nyára folyamán, de nekem nem volt kedvem újra átélni az aznap átélt
émelyítő szégyent...
Aztán azt is megértettem... nem akarok másokkal lenni, nem akarok programot csinálni magamnak, mert hátha épp akkor ér majd rá.
Őrület...
Azon a napon történt velem valami, ami csak a nyár végén tudatosodott bennem végérvényesen.
Hazudok magamnak...
Mert, nem: ez nem elég.
Nem, ez nincs így rendjén...
Egy hang egyre könyörtelenebbül és egyra hangosabban kántálta bennem a kérdést, ami lassan az őrületbe kergetett:
"Miért vagyok már megint láthatatlam?"
"Miért zárom be magam önként egy ígéretben,
amely el sem hangzott, csak a vágyaimban él."
"Miért mondok le önként az életemről?"
Ha magadra ismertél… ne ijedj meg tőle.
Csak annyit jelent: végre észrevetted a rácsot.
És innen már van választás.
➤ Tedd meg az első mozdulatot – magad felé.
➤ A szabadság nem kint kezdődik. Benned nyílik az első rés.
📖 Az ördög talicskája segít neked, hogy átlépj rajta.
Nem a pasit elemzi. Téged hív vissza, önmagadhoz.
🎧 És most ajándék hangoskönyvvel együtt viheted magaddal – hogy ne csak értsd, hanem érezd is, miért választottál úgy, ahogy.
Eleged van a kapcsolati káoszaidból? Jó helyen vagy.
Ez nem egy szokványos párkapcsolati blog.
Itt gubancokat bogozunk, játékos teszteken keresztül ismerjük meg önmagunkat, és közben nevetve tanulunk. Ha unod a kliséket, szeretnéd végre visszakapni a saját életed, és újra felszabadultan nevetni, köztünk a helyed. Itt nem vagy egyedül.
Csatlakozz!
Created with © systeme.io
Privacy policy | Terms of use | Cookies