Aki mindig, mindenkinek csak adott - belsőmese

Élt egyszer egy fiatalka tündér, aki ott rejtette a szárnyai alatt a világ összes együttérzését.

Minden reggel azzal a tiszta hittel ébredt:
„Ma jobbá teszem a világot. Ma minden bánat könnyebbé válik majd, mert itt vagyok.”

Nem volt olyan elhagyatott bokor, síró madár vagy összetört szív, ami mellett elment volna.
Mindenkin segített –
Mindenkinek korlátok és feltételek nélkül adott magából.

Egy napon azonban valami megváltozott.
Hiába szórta a csillámport, hiába törölte a könnyeket,
a bánat mintha csak egyre szaporodott volna.

Az emberek pedig, ugyanúgy ott ragadtak a bánatukban,

sőt még őt is egyre érzéketlenebbül zavarták el maguk mellől.

Ő pedig egyre fáradtabb és fásultabb lett, és a fénye is egyre fakóbbá vált.

A tündér azt hitte, vele van valami baj.
„Nem vagyok elég jó, nem adok elég önzetlenül!”
Ezért még többet adott.
Még több csillámport, még több ölelést,
még több álmot kevert mások poharába.
De a helyzet nem javult, épp ellenkezőleg,
egyre rosszabbá vált.

A varázspor elfogyott, a szárnyai végképp elnehezültek,
és reggelente már nem azért kelt fel, hogy megjavítsa a világot,
hanem hogy baj és szégyen nélkül túlélje azt.

Ekkor határozta el, hogy felkeresi Hetedhét ország legbölcsebb Bagolymesterét,
mutatná meg neki, hol követi el a hibát.

Bagolymester hümmögve hallgatta Tündérke történetét,
majd megértő mosoly kíséretében küldött felé egy bölcs huhogást:
- Hallottál már arról, hogy a szeretet akkor igaz, ha nem várunk érte cserébe semmit?
- De, hát én éppen ezt teszem, adok, adok és adok,

de nem várok érte semmit.

- Igaz... És azt is hallottad, hogy a szeretet mindenkinek jár? REMEK! Hallottad...

- És, mondd csak, nem felejtettél ki valakit mégis a sorból? Valakit, akinek valahogyan mégsem voltál hajlandó ebből a szeretetből egyetlen morzsát sem adni?

A Tündér tágra nyitotta violaszínű szemeit...
tanácsatlanul állt.

A Bagoly ekkor elővett egy tükröt és odatolta a megszeppent kislány elé.

A lányka vállát hirtelen remegés rázta meg, s a könnyei hangtalanul gördültek le megsápadt arcocskáján.
- Igen. Attól féltem, ha én nem adok feltételek nélkül, önzőnek fognak tartani, és milyen már egy önző Tündér? Senki nem fog engem jó Tündérnek tartani, ha ezt csinálom. Ezért minden időmet és energiáimat másoknak adtam.

-Tündérkém, mondd csak, hallottál-e már a harmónia törvényéről? Az adás-kapás egyensúlyáról? Nagyszerű! Akkor most megértetted, hogy amikor határok nélkül, feltételek nélkül csak adsz és adsz, akkor a másik ember azt gondolja, kimeríthetetlen vagy.
Neked nincs is szükséged semmire...
Bármit kérhet, várhat tőled.
De ezzel egyidőben semminek nem is lesz értéke, amit tőled kap, hiszen semmiféle erőfeszítést, áldozatot nem kíván tőle ez az egész... Még csak annyit sem, hogy figyelembe vegyen téged.

És te, megengeted neki, hogy az értékeidet egyszerűen csak félredobja. És, aztán, mit tettél te saját magadért? Hogyan adtál magadnak abból a végtelen szeretetből, ami ott lüktet a kicsi szívedben?

A Tündérke csak állt, állt, gondolkodott, de közben tisztán látszott, hogyan tér vissza a lényébe a fény.

És életében most először kérdezte meg magától halkan:
„Mit adok én magamnak? Mi tölt fel engem?”

Bagolymester hangos nevetés közepette ölelte át őt.
Megmutatta neki, hogyan szőjön varázsport a saját szárnyai alá.
Hogyan szánjon magára időt, csak a létezés öröméért.
Hogyan kérjen segítséget, és hogyan mondjon néha nemet, hogy a saját gyönyörű forrását soha többé ne fenyegesse az elapadás veszélye.

Ettől a naptól fogva a tündér minden nap adott valamit magának is:
egy pillanatot a napfényben,
egy tányér eperlevest,
egy kedves szót a tükörben, hogy ő is fontos.

Azokat pedig, akiken látta, semmit nem tesznek önmagukért, az életük jobbra fordulásáért,
megcirógatta egy kis kedvességgel és továbbrepült.

És láss csodát, a csillámpor újra visszakapta varázserejét, ő, reggelente boldogan tárta ki az ablakot a napfény előtt.
A fénye nem fakult meg többé, mert minden egyes ölelés, minden egyes varázslat mellett magáról sem feledkezett el többé.