A szívfalépítő herceg meséje - belsőmese

Elemérnek ugyanis volt egy titka. Szívesen kacérkodott a birodalom, sőt, a szomszéd királyság hölgyeivel is, de valahányszor valaki túl közel került a szívéhez, úgy érezte, elfogy a levegője. Ilyenkor hirtelen „elfoglalt lett”, csatába kellett mennie, „sokat dolgozott”, vagy éppen a birodalom ügyei állították halaszthatatlan feladatok elé.

Néha „formában kellett tartania magát”, máskor „önmaga lelki fejlesztésére” fordított időt – lehetőleg a birodalom másik felében.

A felszínes mosoly mögött, amellyel mindenkivel elhitette, hogy életében minden rendben van, valójában magányosan és egyre kétségbeesettebben találgatta, mi történik vele.

Szíve mélyén vágyott az őszinte és tiszta szeretetre, de a „túl sok” érzelem újra és újra megrémítette, és menekülésre késztette. Nem akarta „megégetni” magát.

Barátai gyakran kérdezték:
– Elemér, miért menekülsz el az érzések elől? Miért nem engedsz igazán közel senkit magadhoz? Mitől félsz valójában?
Elemér ilyenkor tettetett vidámsággal rázta meg a fejét:
– Ugyan! Nem félek én semmitől és senkitől. De mit tegyek, amikor az élet állandóan közbeszól, és mindig valami sokkal fontosabbal kell foglalkoznom?

Így teltek-múltak a napok, és Elemér minden reggel újabb téglát rakott a falára – okos észérvekből, szíve sugallatai ellen.

Persze, néha megpróbált be-bekukucskálni valaki a falak résein. Akadt, aki odáig jutott, hogy egy üzenetet is be tudott csempészni: „Szeretlek.”

Ilyenkor Elemér szíve megdobbant… majd gyorsan felhúzott még egy sor téglát.

Aztán egy napon találkozott egy különleges lánnyal.
(Igen, igen! Valamiért minden sorsfordító történetben felbukkan valaki, aki megadja az esélyt, hogy újraindítsuk az életünket.)

Ez a lány érezhetően nem akart rátelepedni. Nem érdekelte a herceg vagyona, és nem attól tette függővé a boldogságát, hogy a herceg mit tesz, mit gondol vagy mit érez.

Jól érezték magukat együtt – felszabadultak voltak, sokat nevettek.

A herceg egyszer csak azon kapta magát, hogy valami olyasmit él át, amire mindig is vágyott.
Döbbenten ismerte fel: most nem a lány akarja a közelséget – hanem ő maga. Ijedten lépett hátra.

Nem ment el a megbeszélt találkozókra. Napokig nem válaszolt a lány üzeneteire. A kérdéseit elengedte a fülei mellett.

A lány próbálta kideríteni, mi lehet az oka ennek a kiszámíthatatlanságnak. Meg akarta érteni, mitől romlott el az egész, de mivel semmiféle reakció nem érkezett a másik oldalról, érezte, ezt a kapcsolatot már csak ő működteti.

És tudta: számára egy kapcsolat az egyenrangúságról, az adok–kapok egyensúlyáról szól – de legalábbis arról, hogy őszinte és tiszta kommunikáció legyen két ember között.

Így aztán egy borús nyári napon mindezt megüzente a hercegnek.

Hogy mi történt ezután? Semmi.
A herceg makacs hallgatásba burkolózott.
A kapcsolat megszakadt.

Elemér ismét magára húzta a régi álarcokat és viselkedésmintákat, de a rés, amit a lánnyal megélt élmények vágtak a falon, egyre nagyobb lett.
Hiába próbálta maga előtt is letagadni, képtelen volt kitörölni az emlékeiből a lányt.

Próbálta a lányt hibáztatni, de idővel rájött: a lány nem tett semmit.
Próbálta más hercegnőkkel kitörölni a gondolataiból, de nem ment.
Próbálta elhitetni magával, hogy az idő majd mindent megold – de nem így történt.

Egy idő után kénytelen volt szembenézni önmagával.
Meg akarta érteni az egész helyzetet.

Újabb és újabb kérdéseket tett fel magának:
– Miért építettem eddig falakat a szívem köré?
– Azért, hogy megvédjem magam a csalódástól, a fájdalomtól?
– Milyen fájdalomtól féltettem magam?
– Azt gondoltam, ha valaki elhagy, az azt jelenti, hogy nem vagyok elég jó. Hogy nem vagyok szerethető, értékes ember.
– De változik-e bármi bennem attól, hogy valaki nem engem választ? Nem! Ugyanaz az ember vagyok, ha engem választ, ha nem.
– Azért építettem falakat, hogy ne bántsanak, hogy ne fájjon, hogy boldog maradhassak.
– Sikerült? Hát, nem. Nem vagyok boldog. Magányos vagyok. És a magány nagyon fáj.

Nem mentettem meg magam semmitől. Egyetlen dolgot értem el: itt, a magas és erős falaim mögött, nem is élek igazán.

Súlyos, nehéz felismerések voltak.
Tisztán látta: a fal nem védte meg semmitől.
A fallal nem lehet nevetni.
A fal soha nem fogja őt megölelni.

Végre rájött, hogy éppen attól félt, amire a legjobban vágyott: hogy valaki ne a falát, hanem őt lássa végre.

Elemér sokáig tűnődött ezen.

A fal még maradt, de néha ablakot rakott bele.
Olykor egy ajtót is – olyat, amit belülről ki lehetett nyitni.
Nem volt mindig könnyű; néha ész nélkül visszamenekült a régi mintáihoz.
De valahányszor a lányra gondolt, újabb és újabb téglát szedett ki a falból.

Hogy végül sikerült-e lebontani azokat a fránya szívfalakat?
Hogy aztán képes volt-e ismét kapcsolódni a lánnyal?
Ez már egy másik mese része.

Elemérnek ugyanis volt egy titka. Szívesen kacérkodott a birodalom, sőt, a szomszéd királyság hölgyeivel is, de valahányszor valaki túl közel került a szívéhez, úgy érezte, elfogy a levegője. Ilyenkor hirtelen „elfoglalt lett”, csatába kellett mennie, „sokat dolgozott”, vagy éppen a birodalom ügyei állították halaszthatatlan feladatok elé.

Néha „formában kellett tartania magát”, máskor „önmaga lelki fejlesztésére” fordított időt – lehetőleg a birodalom másik felében.

A felszínes mosoly mögött, amellyel mindenkivel elhitette, hogy életében minden rendben van, valójában magányosan és egyre kétségbeesettebben találgatta, mi történik vele.

Szíve mélyén vágyott az őszinte és tiszta szeretetre, de a „túl sok” érzelem újra és újra megrémítette, és menekülésre késztette. Nem akarta „megégetni” magát.

Barátai gyakran kérdezték:
– Elemér, miért menekülsz el az érzések elől? Miért nem engedsz igazán közel senkit magadhoz? Mitől félsz valójában?
Elemér ilyenkor tettetett vidámsággal rázta meg a fejét:
– Ugyan! Nem félek én semmitől és senkitől. De mit tegyek, amikor az élet állandóan közbeszól, és mindig valami sokkal fontosabbal kell foglalkoznom?

Így teltek-múltak a napok, és Elemér minden reggel újabb téglát rakott a falára – okos észérvekből, szíve sugallatai ellen.

Persze, néha megpróbált be-bekukucskálni valaki a falak résein. Akadt, aki odáig jutott, hogy egy üzenetet is be tudott csempészni: „Szeretlek.”

Ilyenkor Elemér szíve megdobbant… majd gyorsan felhúzott még egy sor téglát.

Aztán egy napon találkozott egy különleges lánnyal.
(Igen, igen! Valamiért minden sorsfordító történetben felbukkan valaki, aki megadja az esélyt, hogy újraindítsuk az életünket.)

Ez a lány érezhetően nem akart rátelepedni. Nem érdekelte a herceg vagyona, és nem attól tette függővé a boldogságát, hogy a herceg mit tesz, mit gondol vagy mit érez.

Jól érezték magukat együtt – felszabadultak voltak, sokat nevettek.

A herceg egyszer csak azon kapta magát, hogy valami olyasmit él át, amire mindig is vágyott.
Döbbenten ismerte fel: most nem a lány akarja a közelséget – hanem ő maga. Ijedten lépett hátra.

Nem ment el a megbeszélt találkozókra. Napokig nem válaszolt a lány üzeneteire. A kérdéseit elengedte a fülei mellett.

A lány próbálta kideríteni, mi lehet az oka ennek a kiszámíthatatlanságnak. Meg akarta érteni, mitől romlott el az egész, de mivel semmiféle reakció nem érkezett a másik oldalról, érezte, ezt a kapcsolatot már csak ő működteti.

És tudta: számára egy kapcsolat az egyenrangúságról, az adok–kapok egyensúlyáról szól – de legalábbis arról, hogy őszinte és tiszta kommunikáció legyen két ember között.

Így aztán egy borús nyári napon mindezt megüzente a hercegnek.

Hogy mi történt ezután? Semmi.
A herceg makacs hallgatásba burkolózott.
A kapcsolat megszakadt.