A szeretői kapcsolat az alkalmazkodás végső terepe

Ha valamit csodálunk valakiben –
de úgy hisszük, hogy „ez belőlünk hiányzik” –
akkor az a minőség valaha ott volt bennünk.

De valami miatt el kellett rejtenünk.

Lehetett az bűntudat, szégyen, megfelelés, túlzott alázat.
Lehet, hogy túl jónak éreztük, túl feltűnőnek, túl "soknak".
Így hát letagadtuk.
Elrejtettük – és rácsodálkoztunk másban.

De tudod, mi a bizonyítéka annak, hogy még mindig bennünk van?
Hogy rezonál velünk.

Hogy észrevesszük. Hogy hat ránk. Hogy gyönyörködtet.
Ez csak úgy lehet, ha valami bennünk válaszol rá.

És ugyanígy a „rossznak vélt” tulajdonságoknál.
Amit másban lenézünk, kritizálunk, elutasítunk –
az valószínűleg ott él bennünk is.
Csak még nem tudtunk megbocsátani magunknak miatta.

És amikor ez megtörténik –
amikor belül helyére kerül az, amit szégyelltünk –
akkor a másikban sem zavar már.

Mondok egy banális példát.
Gyerekként zavart a pisze orrom.
Engem zavart. Én tartottam csúnyának.
Én voltam kegyetlen vele – de másra haragudtam, ha szóba hozta.

Aztán egyszer csak megszerettem.
Nem lett más. Én lettem más.
És onnantól kezdve:
érdekel, ha valakinek nem tetszik az orrom?

Hát nem.

Na és hogy mi köze ennek ahhoz,
hogy akik szeretővé válnak, végül is nagyon kedves emberek?

Pont ez.

Hogy túl kedvesek.

Túl megértőek.

Túl empatikusak.

Annyira jól látják másban a jót, hogy már saját magukban nem is keresik.

És ezzel elindul egy kegyetlen csere:
„Legyél te különleges – én majd lemondok magamról.”

Persze ez nem tudatos.
Ez egy régi beidegződés.
Valahol gyerekkorban gyökerezik, ott, ahol megtanultuk,
hogy ha „túl ragyogunk”, akkor baj lesz.

És hogy a szeretetet nem azért kapjuk, mert létezünk,
hanem azért, mert jól alkalmazkodunk.

A szeretői kapcsolat pedig…
az alkalmazkodás végső terepe.

Ahol nem én vagyok a főszereplő, hanem ő.
Az ő döntései. Az ő családja. Az ő ideje. Az ő határai.
Én meg csak… szeretek.

És közben nem veszem észre, hogy amit rajongva nézek benne, az valaha bennem is élt – csak már eltemettem.


És amitől félek benne – az is bennem van.
Az elkerülés. A gyávaság. A döntésképtelenség. A színjáték.

Szóval, ha azt kérdezed,
„hogyan lesz valaki szerető úgy, hogy közben igazán jó ember marad?”

A válasz az: úgy, hogy nem tudja, mennyire értékes.

És mivel nem tudja, nem védi meg magát.

Nem áll ki magáért.
Nem kér.
Nem mond nemet.
Mert elhiszi, hogy a másik ragyogása nagyobb, mint az övé –
és ha elég sokáig marad a közelében, hátha egyszer rá is vetül egy kis fény.

Pedig ez a fény…
nem onnan jön. Hanem belőled.

És onnantól kezdve, hogy visszaveszed magadnak a saját ragyogásodat –
már nem lesz olyan könnyű megelégedni a „második hellyel”.

Mert a második helyet akkor fogadjuk el,
amikor magunkat is csak másodlagosnak hisszük.

És amikor ez megváltozik?
A szeretői történet véget ér.
Nem mert ő változott meg –
hanem mert te másképp nézel már magadra.

És aki másként látja magát,
mást is fog látni a világban.